Gondolnátok, hogy a napfényesnek gondolt Itália észak-keleti csücskében hónapok óta szürke az ég? Hihetetlen, de gyakorlatilag október óta szinte egyfolytában csak zúdul ránk az égi áldás óriási katasztrófát okozva a tartomány egész területén.

Az enyhe időjárásnak köszönhetően a barka lassan elvirágzik, a csipkebogyók ugyanolyan lédúsak, duzzadtan lógnak a vadrózsa ágakon, mint ősszel. Nyílik az ibolya, az aranyeső, és olykor-olykor langyos, a Szahara homokjától sárga eső csöpög a nyakunkba.

Azokon a(z egyébként minimális mennyiségű) napsütéses napokon, amelyek nagyobb viharok után kifejezetten különleges fényeket tartogatnak, általában magammal hordom a fényképezőgépet, és igyekszem megörökíteni minden, a szememnek kedves pillanatot. A (halász)hajókat meg a tengernyi tengerkéket egyébként is szívesen fényképezem. Lehet, hogy mást különösebben nem csigáznak fel, de ha egyszer elköltöznék innen, ez a két dolog nekem biztos, hogy nagyon hiányozna.